Egy város nem attól lesz felejthetetlen számunkra, hogy végigsétálunk az utcáin, hanem attól, hogy megértjük, kik éltek ott, mit hagytak ránk. Csobán László a történelmet nem csak ismeri, hanem újra is meséli éppen ott, ahol megszületett. 

Hogyan indultál ezen az úton, miért választottad az idegenvezetést?
Véletlen beugrással kezdődött. Az idegenvezetés előtt 19 éven át a biztosítási szakmában dolgoztam. Végzettségem szerint kutató szakos történész vagyok. Elsősorban a Balkán, az oszmán-török kor és a jugoszlávizmus érdekel. Először csak két útra ugrottam be, aztán egyre több jött. Eredetileg nem terveztem, de végül hivatást váltottam, ugyanis egyszerre egy dologra tudok teljes mértékben koncentrálni.  Az Olaszország iránti szeretetem még gimnazistaként kezdődött, amikor Bergamóban voltam cserediák, majd egyetemistaként Torinóban is tanultam.

Emlékszel az első útra, amit már te vezettél? Milyen érzések kavarogtak benned akkor?
Először csak megfigyelőként mentem, hogy lássam, hogyan dolgozik egy tapasztalt kolléga. Nagyon izgultam. Aztán amikor én vittem először csoportot, már sokkal felszabadultabb voltam, rögtön a magam útját kezdtem járni. Olaszország után hamarosan Törökországba is vezettem utat, ami különösen közel áll hozzám, hiszen diákként csereprogramban ott is részt vettem. Nagyon örültem, mikor megkaptam az akkori egyik új utat, az Oszmán Birodalom örökségét, mert ez a térség mindig is izgatott.

Mit szeretsz a legjobban a munkádban?
 Azt érzem, hogy amit mondok és csinálok, arra tényleg szüksége van annak, aki a buszon ül. Én formálom csoportból csapattá az utasokat, én dönthetem el, miről beszélek, hogyan hozom őket hangulatba. Szeretem kizökkenteni az embereket a hétköznapokból. Fontos számomra, hogy tartalmas és élményekben gazdag legyen egy nap: történetek, filmek, zenék színesítik a programot. Szeretek helyi zenét hallgatni a buszon, mert azonnal ráhangolja az embert az adott országra. A zenével jól lehet hatni.  Én a kevesebbet beszélő idegenvezetők közé tartozom, de még sincs nálam soha kínos csend.

Van olyan hely, amit sosem tudsz megunni?
Csak olyan területre megyek, amit valóban szeretek, így tudom átadni igazán az adott hely hangulatát az utasoknak. Inkább többféle utat viszek, de azokat kevesebb ismétléssel. Egy hónap múlva ugyanaz a program is más: mások a fények, mások az emberek, más az időjárás. Sokszor éppen a rossz idő hozza meg a jó hangulatot, mert ilyenkor mindenki együtt küzd az elemekkel és így lesz igazi, közös kaland. Egy-egy út mindannyiunkon múlik, idegenvezetőn és utasokon egyaránt. Ha rossz az idő, akkor az utasok is törekednek a jó hangulatra, hisz nem akarnak csalódottan hazamenni. 

Volt olyan utasélményed, ami örökre megmaradt benned?

Veronában, a külvárosban van egy emblematikus épület, a Basilica di San Zeno Maggiore katedrális.  A templomból visszafelé tartó úton egy úr azt mondta nekem, nagyon örül, hogy megnézhette újra ezt a különleges helyet. Volt már itt, de most egyedül jött vissza ebbe a csodálatos templomba, sajnos már nem él a felesége. Először együtt keresték fel, amikor még fiatalok voltak és olyan kedves emlékek számukra az itt töltött áhítatos percek.

Egy másik hasonló megindító emlékem az volt, mikor Velencében, a Rialto hídnál a szabadprogram idejére egyedül maradt egy hölgy utasunk és én mellé szegődtem. Elmesélte, mikor meghalt a férje, megígértette vele, hogy nélküle is elmegy majd Velencébe. Régebben sokat utaztak együtt messzi helyekre, de idősebb korukra egyre közelebb akartak csak kirándulni az otthonukhoz, ezért valahogy mindig kimaradt Velence. Nagy álmuk volt, mindig mondták, hogy majd egyszer, de végül csak a hölgy jutott el.

Mit jelent számodra idegenvezetőnek lenni?
Szolgáltatás központú munkákat végeztem a pénzügyi szektorban, megtanultam, hogy a mondandómat mindig adaptálni kell az adott csoportra. Minden csoport más, eltérő igényekkel. Érezni kell azt, hogyan áll majd össze egésszé az idegenvezetésem mondandója, hogyan tudok valóban élményt átadni, és ez csoportfüggő. Nekem úgy kell végiggondolnom a történeteimet, hogy azoknak is érdekes legyen, akik először és valószínűleg utoljára vannak az adott városban.

Ha bármelyik városban élhetnél, melyiket választanád?
Triesztet. Gyakran járok a családommal, még éjszakai vonattal is. Szenvedélyes olasz, délszláv és monarchiabeli hangulat keveredik ott, igazi hangulati kaleidoszkóp. Szeretem ezt a szót és amit átvitt értelemben jelent: színesen kavargó változások gyors egymásutánja. Nemrég Kaleidoszkóp címmel elindítottam egy Facebook oldalt is, ahol az utazásaimról és a külföldi megéléseimről mesélek.

Mit csinálsz külföldön a szabadidődben?
Könyvesboltba, antikváriumba járok. Belgrádban a sétálóutcán több könyvesbolt is található, melyek kávézók is egyben. Ezeket imádom. Nálam a könyv, a kávé és a vonat az abszolút kedvenc.

Melyik ország konyháját ennéd egy életen át?
Ha a hasamra gondolok, akkor a portugált, mert nagyon szeretek húst-hússal enni. Ha az egészségemre gondolok, akkor az olaszt.

Hogyan készülsz az utakra?
Mindig elolvasok egy-két új könyvet egy-egy út előtt. Én a városnézések alkalmával a könyvekben lévő történeteket mesélem el, mert azok a hitelesek. Átszűröm őket magamon, és így választom ki azokat a részeket, melyek szerintem érdekesek az utasok számára.

Sokat tanultam az építészeti stílusokról, de véleményem szerint nem azt a legfontosabb egy épülettel kapcsolatban elmondani. Engem sokkal jobban érdekelnek a hozzájuk kapcsolódó emberek. Hogy ki építtette, ki volt a megrendelő, mi célt szolgált. Milyen történetek, milyen sorsok kötődnek hozzá.

Mit tartasz a legfontosabbnak egy út során?
Azt, hogy reggeli után az utasok felejtsék el az órájukat, és csak vigye őket a program. Az időt elég, ha én nézem. Fontos, hogy jól együtt tudjunk működni.

Mit szeretsz a legjobban az utakban?
Szenvedélyesen szeretek utazni, de imádok hazaérni is. Jó érzés látni a táblát: „Üdvözöljük Magyarországon.” Az utazás segít elhelyezni magunkat a világban. Kik vagyunk, mit csinálunk, merre tartunk. Az is jó benne, hogy meghatározott időre szól, van eleje és vége, így könnyebb vele tervezni. Tudjuk előre várni, készülni rá, az elmúltával pedig gondolatban újra tudjuk élni, amikor szükségünk van rá.